Sokak első számú nyomozója újfent visszatért a mozikba, hogy egy minden eddiginél nagyobb ügybe csöppenve tegyen igazságot. Azonban ezúttal sem Sir Arthur Conan Doyle végletekig alapos és zseniális detektívje tette tiszteletét a vásznon, hanem Guy Ritchie profi harcművészeket túlszárnyaló, a nyomozást kevésbé preferáló akciósztárja.

A pengeeszű Sherlock Holmes (Robert Downey Jr.) és Dr. John Watson (Jude Law) életük legkeményebb játszmájába csöppennek, mikor felveszik a harcot Moriarty professzorral (Jared Harris), a hatalmas bűnhálózatot üzemeltető lángelmével, aki hullákkal és véres pénzzel kövezte ki karrierjének dicstelenül hosszú útját.

A Baker Street 221B hírhedt lakója tehát grandiózus megmérettetéssel áll szemben, ami kiváló ürügyet adott a rendezőnek, hogy filmje már-már a túlzások alkotásaként maradjon meg az ember emlékezetében. A sokat markolni akaró, ám roppant keveset fogó, felszínes és üres történet ugyanis szinte csak ürügyként szolgál Guy Ritchienek, hogy az utcai csetepatéktól kezdve fokozatosan jusson el a fegyvergyárak rombolásáig, technikai apparátusának teljes arzenálját és főhősének a küzdelmekben mutatott bámulatos tudását maximálisan ki- és felhasználva. Ugyanis ami az első részben már szinte egyértelmű volt, az most maradéktalanul beigazolódott: a mozik jelenlegi Holmesa akciósztárrá avanzsált (?) a korábbi, elsősorban televíziók számára készített mozgóképek - és az irodalmi művek - minden pillanatában nyomozó, a kriminalisztikát mesterfokon űző detektívjéhez képest.

A néhány évvel ezelőtt megkezdett utat az Árnyjáték lett hivatott kitaposni, ami többek között a mozilátogatók - és a bevétel - visszajelzésének köszönhető. A nézőknek ugyanis nagyon is bejött az akcióval meglehetősen bőven dobálózó előd, Hollywoodban pedig addig szokás ütni a vasat, amíg meleg, így tehát a folytatás már kétségek nélkül szórhatta az adrenalin pumpáló és izgalmas jeleneteket. Fantasztikusan kivitelezett csetepatékkal, lélegzetelállító montázsokkal kápráztatják el a készítők a nagyérdeműt, bőségesen adagolva a lassításokat, néha már a jó ízlés határát is túllépve velük.

Azonban a vizuális orgiának ára van, amit jelen esetben a történeten és a nyomozós részeken hajtottak be. A cselekmény pusztán alibiként szolgál a nagyszabású körítéshez. Kidolgozatlan és néhol kínosan rosszul felépített alapokon áll az Árnyjáték, erőltetett és a hihetőség határait súroló momentumokkal teletűzdelve, amin egyáltalán nem segít, hogy a krimi címkét szinte teljes egészében el is felejthetjük a művel kapcsolatban. Holmes ugyanis ebben a részben szinte végig csupán sodródik az árral, és a felmerülő szituációkat roppant elmés módszerekkel oldja meg. Alig látunk egy-két nyomkeresős, elgondolkodtató részt, az előtérbe ugyanis a megfigyelőképesség és a helyzetelemzés került, ami nagyon jól mutat a vásznon, de sok köze nincs Sir Arthur Conan Doyle klasszikusainak zsáneréhez, így elég sokszor lehet oka a nézőnek a fanyalgásra.

Szerencsére a látvány mellett a színészekkel is képes az Árnyjáték kompenzálni a hiányosságait - ha feledtetni nem is -, ugyanis a szereplőgárda most is kitett magáért. Robert Downey Jr. újfent tökéletesen parádézik Sherlock bőrében, míg Jude Law remekül használja ki, hogy karaktere sokkal nagyobb teret kap a filmben, mint az első részben, tökéletes és egyenrangú társa idősebb kollégájának. A mellékszereplők többsége is jól állta a sarat, különösen Stephen Fry komikus, aki roppant meggyőzően játszotta Holmes bátyját. Sajnos a Moriarty professzort életre keltő Jared Harris képtelen volt hatásosan és kellően erőteljesen alakítani, így az Árnyjáték főgonosza inkább tűnt egy meglett tanárnak, aki senkinek se tudna ártani, mint az egész világot fenyegető, kegyetlen lángelmének.

Guy Ritchie végleg eldöntötte, hogy az ő Sherlock Holmesa inkább kalandor és akciósztár lesz, aminek legalább annyira lehet örülni, mint amennyit bosszankodni felette. A látvány pazar, a színészek nagyon jók, a hangulat magával ragadó tud lenni, azonban a történet hiányosságai és a nyomozós részek leredukálása - sőt majdhogynem teljes nélkülözése - kiábrándító és roppant mód sajnálatos. Így kaptunk tehát az első résznél jó néhány helyen többet tudó és mutató művet, ami sajnos a belső tartalomnál viszont veszített súlyából. Akinek bejön Ritchie sajátos újítása, az most sem fog csalódni a filmben, sőt. Aki azonban fejtörésre késztető, csavaros fordulatokkal teleszőtt detektívfilmet akar látni, az másfelé keresgéljen.

 Sinkó Tamás (slawter)
http://greatbox.web4.hu/